Jászalsószentgyörgy belterületén, a Vörösmarty és az Árpád utca keresztezõdésében áll egy fémkereszt a következõ felirattal: "Oh, ti kik által mentek ezen az úton, ti lássátok, van-e nagyobb szenvedés az enyémnél. Állíttatta Sípos József és neje Fülöp Katalin 1882-ben"
A kereszten corpus, tövében Mária szobor. A keresztet a nép csak Vérkeresztnek nevezi, állításához a következõ történet fûzõdik. "A karai pusztán,1 amikor a községbõl a nagy állattartás idején többen leköltöztek a nyári idõszakra, a Vízi és a Sipos család õsei is ott laktak. Kocsmájuk volt, ahol a kereskedõk, a pásztoremberek gyakran megfordultak. ...Adódott egyszer, hogy messze vidékrõl egy kereskedõ érkezett rengeteg pénzzel, juhokat akart felvásárolni. A kereskedõ azonban egyik napról a másikra eltûnt. A felesége is eljött keresni a férjét, de senki nem tudott róla semmit. Mindent homály fedett és titokzatosság. A Sipos és a Vízi család azonban apránként gazdagodott. Földeket, kerteket vásároltak. A pusztán egy Gortva nevû juhászuk volt, aki télire visszajött a községbe. A régi Mirhó mellett lakott a testvérével, aki csizmadia volt. Idõk multán a két Gortva testvér is kihalt a házból, ami a kerttel együtt a szomszédban lakó Ádám család tulajdonába került. Az öreg Ádám egy alkalommal tapasztani akart és a kertje végében, ahol a Gortva testvérek háza volt, ott kerestek sárgaföldet. Amint ástak, az ásó nyomán kifordult egy koponya, majd a kar és lábszárcsontok. Erre a helyre esett a Gortva ház ereszalja. A szájhagyomány már terjedt is, hogy igaz lehetett, amikor régen beszélték, hogy egy kereskedõt Karán leütöttek és a Vizi és a Sipos családnál juhászkodó Gortva hozhatta el szekéren a tetemét, hogy ne találjanak rá. Mindez a kereszttel olyan összefüggésben van , hogy azt ugyanaz a Sipos család állíttatta saját portáján Szentgyörgyön.
Beszélték, hogy a keresztet engesztelésképpen állították fel, lelkiismeretük megnyugtatására. Az õsöket sokan el is átkozták annak idején, hogy ne legyen a bûn útján szerzett vagyonhoz szerencséjük. Ez be is következett, mert mindkét család elszegényedett. A keresztet ércbõl emeltették, ami évente egy bizonyos idõszakban kivörösödött, olyanná vált, mintha vérezne. A Sipos család leszármazottai kitalálták, hogy a helyérõl el kell mozdítani, mert hátha az a baj, hogy nem éri nap. Így került a Bajzáth féle portára, ahol valóban megszûnt a színeváltozás. Beszélték azért, mert a bûnös helyrõl elkerült."
A történet, melyet Lukácsi Lászlóné gyûjtött és jegyzett fel a Jászalsószentgyörgy krónikája címû helytörténeti kiadványban,2 több szempontból is figyelemre méltó. Egyrészt egy középkorig visszanyúló gyakorlat újkori továbbélésérõl tanúskodik, ugyanis a középkorban szokás volt, hogy rablógyilkosságok esetén maga a gyilkos vagy a családja oszlopot, pillért vagy keresztet állíttatott a tetthelyen bûnhõdése jeléül, engesztelésképpen. Németországban, Ausztriában számos középkori eredetû kõpillér, képoszlop õrzi a fõleg utazókat ért rablótámadások emlékét. Halállal végzõdõ szerencsétlenségek esetén a városi elöljáróság is állíthatott ilyet az elhunytak emlékére.3Nagyobb emberáldozattal járó háborúk végén is szoktak valamiféle emlékoszlopot állítani. Nálunk a kisalföldi Gyõri-kereszteket Gyõr töröktõl való visszafoglalásának emlékére emelték és központilag kiadott hálaadó felirattal látták el.4 A jászberényi 17. századi kõképekrõl is azt tartja a hagyomány, hogy a török kiûzésének emlékére készültek és alatta sírok találhatók.5 Tehát feszületet nemcsak fogadalomból, hálából szoktak állítani, hanem engesztelésül illetve nagyobb baj, szerencsétlenség elhárítására is. Kincsmondáinkban is felbukkan a keresztállítás motívuma: elásott kincs után kutatnak, megjelenik egy õsz öregember és megfenyegeti õket, hogy átkozott a kincs, aki hozzányúl, annak gyermekei vagy hozzátartozói meghalnak. Miután a szülõk meggazdagodnak, a kincs helyére feszületet állítanak, hogy a jóslat ne következzen be.6
Másrészt idézett történetünk hasonlóságot mutat azokkal a népmesékkel, melyekben a gyilkost valami külsõ jel elárulja, illetve ellene tanúskodik. Számos népmesénkben felbukkan ez a motívum. A nap mindent kiderít ( AaTh 960) és az Ibykos darvai (AaTh 960A) típusú novellamesékben is megölnek egy embert, a gyilkosra itt is csak hosszú évek múlva derül fény, áruló jel tanúskodik a gyilkos vagy a gyilkosság mellett.7 Az Ibykos darvaiban a megölt ember utolsó szavával a feje fölött elhúzó darvakat hívja tanúnak, más változatokban a napot, holdat, a szelet, a szamártövist, melyek elárulják a gyilkost, aki saját magát leplezi le, amikor a tanút látván elneveti magát és elmeséli a történetet. Ujváry Zolán kutatásaiból tudjuk, hogy ez az ógörög eredetû monda már Bornemisza: Ördögi kísértetek címû munkájában is felbukkan és szinte napjainkig él a néphagyományban.8 A Jávorfácska, jávorfamuzsika típusú mesékben (AaTh 780) a legkisebb királylányt megölik nõvérei, a földbe ássák, sírjából kinõ a jávorfa, melynek ágából egy pásztor furulyát farag, és amikor megfújja, a furulya elárulja a gyilkosokat.9 A jászalsószentgyörgyi hiedelemmonda ezekkel annyiban rokon, hogy itt is van áruló jel, esetünkben a kereszt vérzése, színeváltozása, mely a gyilkos illetve a gyilkosság mellett tanúskodik, s mely csak akkor szûnik meg, amikor a keresztet elmozdítják a bûnös helyrõl. Erre a motívumra is számos példát lehet hozni a népköltészetbõl és a szépirodalomból egyaránt. Pl. A két testvér (AaTh 303) meséje,10 melyben a két testvér elindul szerencsét próbálni, s amikor egy útkeresztezõdéshez érnek, elválnak útjaik. Elõtte sorsuk változását mutató jelet (kés, kendõ) hagynak a fán. A hátrahagyott jel színeváltozásából következtet a visszatért testvér a másik balsorsára és segítségére siet. Példaként említem, hogy Arany János balladájában, a Tetemrehívásban a sebbõl akkor kezd buzogni a vér, amikor Bárczi Benõ gyilkosa, Kund Abigél megjelenik. Barta János azt írja, hogy Arany János a középkori igazságszolgáltatás egyik legmarkánsabb változatát ragadta meg ebben a balladájában.11 Vagyis azt az archaikus hitet, hogy a bûn nem marad megtorolatlan, az igazság kiderül, és a bûnös mindig elnyeri méltó büntetését, s melyre a jászalsószentgyörgyi hiedelemtörténet is kitûnõ példával szolgál.
JEGYZETEK:
1. Jászkarajenõpuszta a jászalsószentgyörgyiek bérelt legelõje volt.
2. Lukácsi Lászlóné-Lukácsi László-Rusvay Lajos, 1986. I. 288-291.
3. L. Bilsdstock címszavakat: Meyers Grosses Konversations-Lexikon, 1904. 2. k. Wien, Lexikon der Kunst, 1968. Leipzig, 294.
4. Perger Gy. 1993.
5. Gulyás É. 1998. 174.
6. Diószegi V.-Dobos I.-Nagy I., MNL, 3. 198.
7. Magyar népmesekatalógus 4. 246-248.
8. Ujváry Z. 1999. 21-26.
9. Kovács Á. 1979. 675.
10. MNL 1988. 76.
11. Barta J. 1987. 144-149.