Jászalsószentgyörgy nem hivatalos közösségi portálja - Friss, érdekes és független! I. A Római Katolikus temetõ és a temetkezés története
Írta: admin
Dátum: 2011.10.07 03:57:56

A temetõk a hajdani élõk földi maradványainak nyughelyei. A hivatalos, egyben legrégibb elnevezése a temetkezés helyének a görög-latin eredetû szó: coemeterium (nyugvóhely, alvók helye). Népies magyar változata: czínterem, amely a templom körül, a kerítésen belüli temetõkertet jelölte. A kereszténység felvétele után a középkor elejétõl királyi rendelet írta elõ a templom körüli temetkezést Magyarországon.
Jászalsószentgyörgyön is elõször a templom körül temetkezett a lakosság, kihangsúlyozva így a földi és égi egyház szorosabb összetartozását. Akkoriban a templomi szertartás után a templomból vitték ki az elhunytat a czínterembe eltemetni. Az idõs emberek nyelvhasználatában ennek emléke rögzõdött, és ezért mondják még ma is, ha valakit eltemetnek, hogy „kivitték a czínterembe”. Lippay Lajos plébános 1893-ban megjelent helytörténeti könyvecskéjében megjegyzi, hogy mintegy 7000 lélek alussza örök álmát a templom körül. Csak a járványos betegségekben elhaltakat temették el a falun kívül tömegsírokba. Egy 1740-ben kiadott rendelet így intézkedett: „A pestiseseknek temetõhely a Feszületnél rendeltetik kívül a falun”. Ez volt a gyakorlat minden járvány által sújtott helyen. Így jelent meg a köztemetõ elõképe már a középkor végétõl kezdõdõen.
Jászalsószentgyörgy mai nagy kiterjedésû katolikus temetõjének létesítését az 1766-os „canonica visitatio” (püspöki egyházi látogatás) rendelte el: „A templom körüli temetõ beteltével a község egy új temetõt nyisson”. A fõpásztori meghagyásnak és a Mária Terézia által inspirált, idõközben megjelenõ helyhatósági rendeleteknek is megfelelõen az új temetõt –egészségügyi okokból – a településen kívül a község keleti végén, a mai helyén 1775-ben nyitották meg. A megnyitás utáni idõkben többször is bõvítették. Mai – 10 parcellából álló – területe 5 hektár és 8627 négyzetméter. A bõvítések során keletkezõ új parcellák helyét egy-egy nagy kõkereszt állításával jelölték is. E kõkeresztek állítói vagyonos, mélyen vallásos családok képviselõi voltak. Az örök nyugalomra tértek porai feletti békét õrzik temetõnkben e régi kõkeresztek azt szimbolizálva, hogy az árnyékában nyugvókat az utókor ne háborgassa, hagyja békén nyugodni a feltámadásig. Közülük három keresztnek külön érdekessége, hogy a korpusz alatt imára kulcsolt kezekkel ábrázolt Máriaszobor mindegyike Máriát, Isten Anyját más-más életkorában ábrázolja, fiatal, középkorú, illetve idõsebb korában.
A temetõ központjában a megnyitás utáni évben; 1776-ban Törõcsik János állíttatta az elsõ nagy kõkeresztet. A korpusz alatti talapzaton egy faragott koponya, a halál szimbóluma helyezkedik el. A felirat és a címer ma már felismerhetetlen.



Az 1831-es országos méretû kolerajárvány idején a temetõt délkeleti irányba bõvítették és itt állították fel a második kõkeresztet. Ez olvasható rajta: „Kiket a Cholera mirigy e sírhalmokkal fedez. Örök nyugodalom nekik 1831.” Rá van még vésve egy szív, három tõrrel. A járványban 399-en lelték halálukat a község lakosai közül.



Amikor 1850-ben délebbre bõvítették a temetõt, oda állíttatott egy keresztet Bathó László melyre ezt a feliratot vésték: „Az Úrban elnyugodt Markó Miklós özvegye Tugyi Rozália rendelvén és felállíttatta Bathó László Úr 1850.”



A negyedik keresztet nyugatra, Lippay Lajos plébános sírja mellé állították. Ez van
rájegyezve: „Dicsértessék a Jézus Krisztus Isten dicsõségére állíttatta Vámos István és neje Vízi Julianna 1898. május 30.” (Baly György jászberényi mester munkája.)



Az ötödik kereszt 1910-ben lett felállítva. Sajnos a teljes szöveget már nem lehet kiolvasni rajta: ”…imát s áldozatot nyújtani Istennek jertek buzgó hívek Többször e Szent helyre. Szerezzen fohásztok a megholtaknak enyhet. Isten dicsõségére állították Markó István és neje Bajzát K. Apolló. 1910.” Ennek a keresztnek az alapja annyira megsérült, hogy balesetveszélyessé vált, s így 2009 tavaszán új alapra állította az Egyház. (A kereszt tövében ekkor találtuk meg Veress János kántor sírjának fedlapját. Az öntöttvas fedlap felirata nagyon rövid: „Veress János rk. kántor és felesége”. A kántor úr az 1920-as 30-as évek népszerû kántora volt a községnek.)



Valamennyi itt bemutatott kereszt már olyan sérült, szétmálló állapotban van, hogy
mindegyikre ráférne az alapos felújítás, ami nem kizárólag az Egyház feladata. A környezõ községekben, de az egész Jászság területén, sok helyen civil kezdeményezésre szépen megújultak a régi szakrális szobrok.
A temetõ képe az eltelt 235 év alatt természetesen sokat változott a temetõi kultusz módosulásával. Mielõtt ezt a változást nyomon követnénk, tekintsük át a temetõbe vezetõ útnak, a temetkezés szokásának alakulását.
A temetés a halotti szertartásnak az a része, amely a koporsó lezárásával kezdõdik és a sír behantolásával, a sírjel (fejfa) elhelyezésével ér véget. Amikor valaki meghalt, a halottas háznál az ajtót, ablakot rögtön kinyitották, hogy a halott lelke még a közelben tartózkodván tudjon szabadon járni-kelni. Az õsi lélekhit szerint a halott lelke még egy darabig a házban tartózkodik és figyeli az élõk magatartását. A siratóasszonyok ezért váltották sûrûn egymást a nagyszobában felravatalozott halott elõtt. Rajtuk kívül külön voltak halottöltöztetõ asszonyok, akik fekete drapériával takarták le a szobában a csillogó felületeket (tükröt, ablakot). A megszentelt gyertyákat meggyújtották, körbeszentelték a helyiséget. A halott kezét mellén összefogva helyezték el, amibe imakönyvet, vagy „olvasót” (rózsafüzért) tettek. A papnál a távolabbi hozzátartozók jártak el, õk vásárolták a koporsót és minden kelléket, intézték a sírásónál a sír kiásását, a kántornál a búcsúztatót. Ez alatt a
közvetlen hozzátartozók illendõen gyászoltak. A lélekváltság harangját is azonnal megszólaltatták.
Férfi halottnál három versszakot, nõnél két versszakot, gyermeknél egy versszakot csendített a kisharang. Ez még ma is így van.

A temetõk a hajdani élõk földi maradványainak nyughelyei. A hivatalos, egyben legrégibb elnevezése a temetkezés helyének a görög-latin eredetû szó: coemeterium (nyugvóhely, alvók helye). Népies magyar változata: czínterem, amely a templom körül, a kerítésen belüli temetõkertet jelölte. A kereszténység felvétele után a középkor elejétõl királyi rendelet írta elõ a templom körüli temetkezést Magyarországon.
Jászalsószentgyörgyön is elõször a templom körül temetkezett a lakosság, kihangsúlyozva így a földi és égi egyház szorosabb összetartozását. Akkoriban a templomi szertartás után a templomból vitték ki az elhunytat a czínterembe eltemetni. Az idõs emberek nyelvhasználatában ennek emléke rögzõdött, és ezért mondják még ma is, ha valakit eltemetnek, hogy „kivitték a czínterembe”. Lippay Lajos plébános 1893-ban megjelent helytörténeti könyvecskéjében megjegyzi, hogy mintegy 7000 lélek alussza örök álmát a templom körül. Csak a járványos betegségekben elhaltakat temették el a falun kívül tömegsírokba. Egy 1740-ben kiadott rendelet így intézkedett: „A pestiseseknek temetõhely a Feszületnél rendeltetik kívül a falun”. Ez volt a gyakorlat minden járvány által sújtott helyen. Így jelent meg a köztemetõ elõképe már a középkor végétõl kezdõdõen.
Jászalsószentgyörgy mai nagy kiterjedésû katolikus temetõjének létesítését az 1766-os „canonica visitatio” (püspöki egyházi látogatás) rendelte el: „A templom körüli temetõ beteltével a község egy új temetõt nyisson”. A fõpásztori meghagyásnak és a Mária Terézia által inspirált, idõközben megjelenõ helyhatósági rendeleteknek is megfelelõen az új temetõt –egészségügyi okokból – a településen kívül a község keleti végén, a mai helyén 1775-ben nyitották meg. A megnyitás utáni idõkben többször is bõvítették. Mai – 10 parcellából álló – területe 5 hektár és 8627 négyzetméter. A bõvítések során keletkezõ új parcellák helyét egy-egy nagy kõkereszt állításával jelölték is. E kõkeresztek állítói vagyonos, mélyen vallásos családok képviselõi voltak. Az örök nyugalomra tértek porai feletti békét õrzik temetõnkben e régi kõkeresztek azt szimbolizálva, hogy az árnyékában nyugvókat az utókor ne háborgassa, hagyja békén nyugodni a feltámadásig. Közülük három keresztnek külön érdekessége, hogy a korpusz alatt imára kulcsolt kezekkel ábrázolt Máriaszobor mindegyike Máriát, Isten Anyját más-más életkorában ábrázolja, fiatal, középkorú, illetve idõsebb korában.
A temetõ központjában a megnyitás utáni évben; 1776-ban Törõcsik János állíttatta az elsõ nagy kõkeresztet. A korpusz alatti talapzaton egy faragott koponya, a halál szimbóluma helyezkedik el. A felirat és a címer ma már felismerhetetlen.



Az 1831-es országos méretû kolerajárvány idején a temetõt délkeleti irányba bõvítették és itt állították fel a második kõkeresztet. Ez olvasható rajta: „Kiket a Cholera mirigy e sírhalmokkal fedez. Örök nyugodalom nekik 1831.” Rá van még vésve egy szív, három tõrrel. A járványban 399-en lelték halálukat a község lakosai közül.



Amikor 1850-ben délebbre bõvítették a temetõt, oda állíttatott egy keresztet Bathó László melyre ezt a feliratot vésték: „Az Úrban elnyugodt Markó Miklós özvegye Tugyi Rozália rendelvén és felállíttatta Bathó László Úr 1850.”



A negyedik keresztet nyugatra, Lippay Lajos plébános sírja mellé állították. Ez van
rájegyezve: „Dicsértessék a Jézus Krisztus Isten dicsõségére állíttatta Vámos István és neje Vízi Julianna 1898. május 30.” (Baly György jászberényi mester munkája.)



Az ötödik kereszt 1910-ben lett felállítva. Sajnos a teljes szöveget már nem lehet kiolvasni rajta: ”…imát s áldozatot nyújtani Istennek jertek buzgó hívek Többször e Szent helyre. Szerezzen fohásztok a megholtaknak enyhet. Isten dicsõségére állították Markó István és neje Bajzát K. Apolló. 1910.” Ennek a keresztnek az alapja annyira megsérült, hogy balesetveszélyessé vált, s így 2009 tavaszán új alapra állította az Egyház. (A kereszt tövében ekkor találtuk meg Veress János kántor sírjának fedlapját. Az öntöttvas fedlap felirata nagyon rövid: „Veress János rk. kántor és felesége”. A kántor úr az 1920-as 30-as évek népszerû kántora volt a községnek.)


Lukácsi Mihály ravatala a lakóháznál.
Jászalsószentgyörgy, 1946. november.
(archív felvétel)

Régen a háznál kérte koporsóba a halottat a pap, mert három napig a lakásban volt a holttest, és csak a temetés napján vitték ki a temetõbe. Éjjel virrasztottak a hozzátartozók. A koporsó
lezárása elõtt a pap beszentelte a halottat. A halott kivitele a temetõbe lovas gyászkocsival történt, lassú menetben a József Attila utcán, amit még ezért ma is Pap köznek hívnak az idõsek. A menet élén a családtagok elõtt a pap haladt a kántorral. A temetõben a hagyományos rendben betartották a koporsó körülállásának rendjét, melyben általában az öröklésrend is tükrözõdött, a felnõtt,
különösen a családfõ esetében. A ravatalozónál külön kérés volt, majd a gyászmenet elindult a sírhoz, ahol a sírhely megáldása és beszentelése után a temetés szertartása megtörtént az elõírt liturgikus rendben. A rokonság megvárta a sír felhantolását és a fejfa elhelyezését. A lobogókat vivõ asszonyok, majd a gyászolók megkerülték háromszor a sírt. Ez a szokás még az õsi hitvilágból
maradt meg, mely a halott nyugalmát szándékozott biztosítani az ártó szellemek ellenében. Ma már ez a szokás elmúlóban van.


A temetés szertartása a ravatalozónál.
Koppány János esperes plébános, Szmetena Géza kántor.
(archív felvétel, az 1970-es évekbõl)

A halotti tor tartásának szokása is elmúlt már, csak a vidéki rokonok szerény
megvendégelése történik, ami nem volt mindig így. Egy 1757-ben írt feljegyzés szerint Tóth Pál közepes vagyonú gazda temetésén 102 Ft és 3 krajcár volt a költség. Hét akó bort, hat icce pálinkát
állt az özvegy és egy tinót is vágott. Az ilyen pazarló torokat és muzsikálást az egyház tiltotta, a társadalom elutasította, így ez a szokás megszûnt. A halottak lelki üdvéért nyolcadnapos misét tartottak. Ilyenkor osztogatták a templomi koldusoknak a tubuskát, a cipót, majd aprópénzt a ministránsoknak. A temetõi sírok gondozása az idõsebb asszonyok feladata volt. A család többi tagja csak vasárnaponként és fõleg mindenszentek vagy halottak napján ment ki a temetõbe gyertyát égetni.
A temetõi összkép az évszázadok alatt alaposan megváltozott. Kezdetben a nagycsaládok tagjai egymás mellett feküdtek a sírokban, ahogy életükben is egymás mellett ültek a templomban a családi hierarchiában elfoglalt helyük szerint. Késõbb ez a rend a nagycsalád osztódásával felbomlott, a rokonok a temetõben távolabb kerültek. A még látható néhány kovácsoltvas kerítéssel
körülzárt síregyüttes a szorosabb családi összetartozást biztosította. A temetõ bejáratához közeli harangláb körül, a „fõhelyen” temetkeztek általában a módosabbak, a község közéletében jelentõs beosztást vivõk, az intelligencia és a birokos gazda családok. A XX. század elsõ felében még éltek ezek leszármazottai, és gondozták õseik nyughelyét. Értékes, nagyméretû, díszes síremlékük a falu
múltjához tartoznak, a korabeli temetõi kultusz vallási, építészeti emlékei. Nem szabad õket felszámolni! Az utókor számára így, ahogy ránk maradt meg kell õrizni, védeni, gondozni kell. Itt nyugszik például Báthor Imre orvos (1808-1882), aki a XIX. században három kolera járványon keresztül 40 évig szolgálta lelkiismeretes emberszeretettel, hivatásos odaadással a községet.


A sírkõ felirata:
BÁTHOR IMRE
Községi Orvos Szolgált 40 Évet
Szül 1808
Meghalt 1882
Állítatta hálás fia

Egy fõjegyzõnek is itt találjuk a sírját, aki Jászszentandrásról került a községbe.
Oszlopszerû sírkövén a felirat: „Itt nyugszik Nemoda Ignác községi fõjegyzõ 1857-1892. Kisfiával Jenõkével és neje Bajzáth Ida 1863-1898.
Temetõnkben több pap sírja látható. A legnagyobb sírkõ Horváth János plébánosé. Ez van a síremlékre írva: „Horváth János plébános hívei között. 1813. június 17.-1882. július 7. Az örök világosság fényeskedjen neki.”



Vele szemben Darányi Ferenc esperes-hitoktató (1875-1945) síremléke áll, akit a felirat, mint „a kicsinyek nagy barátja” örökített meg. A temetõnek távolabbi pontján, de centrumhoz közel található Lippay Lajos plébános sírja, aki 1884-tõl 1905-ig volt a község papja. Elõbb a jászberényi fõgimnázium igazgatója volt. Mûködése alatt újította fel a templomot, új iskolát építtetett. A templom száz éves évfordulója tiszteletére megírta a község rövid történetét.
Lelkipásztori tevékenysége mellett szívügye volt az oktatás. Új tanítói állásokat biztosított és az akkori kor legmodernebb eszközeivel szerelte fel a két iskolát. Végrendeletében a község szegényeire hagyta a vagyonát. 1992 óta az Általános Iskola az õ nevét viseli. Halottak napján az egész iskola tiszteletét fejezi ki sírjánál. E sírhoz közeli keresztezõdésben az ún. fõsoron a második világháborúban elhaltak emlékének Sallai András helyi kõmûves, mûköves készített egy keresztet, talapzatára a hõsi halottak neveit véste rá.


Lippay Lajos (1840-1905) sírja - Hõsi halált haltak (1941-1945)
emlékmûve

Az örök nyugalomra tértek életútja, életkora igen különbözõ, akár csak a sírjelek stílusa, kivitele, megformálása is nagyon változatos. A legrégibb piszkei vörös márványból készült sírkövek az 1850-es évek hagyományait õrzik. Az ismeretlen kõfaragók falusi megrendelésre készült sírkövei általában téglalap alakúak, felül boltozatosak vagy félkörívben lekerekítettek. Egy szív alakú sírkõ, amely a temetõ legszebb darabja, szomorú érdekessége miatt külön is figyelemre méltó. A felirat
szerint: „Itten nyugszik/ Istenben boldogult/ Ketskés Jósef Úr/ és nõje szeretett hitvese/ Trõtsik Apollonia/ meghaltak egy napban/ 12-ik márciusban/ 1844/ Béke hamvaikra.” Férj és feleség egy napon történt halálát az egyházi anyakönyvi bejegyzések is alátámasztják, bár annak dátumával 1844. március 13-át jelölték meg. E napon délelõtt „hirtelen halállal” Kecskés József, majd ezt követõen délután Törõcsik Apollónia hunyt el. A házastársak mindketten 54 évesek voltak és mindketten tehetõs redemptus családból származtak. 1807. november 23-án kötöttek házasságot.
1810 és 1833 közötti években 10 gyermekük született.



A XIX. század végén, illetve a XX. század elején készülteknél a kõfaragók nevét is õrzi néhány sírkõ. Így Baly György, Keresztessy Sándor, Csák József jászberényi kõfaragók míves sírkövei. Közülük Baly György Márk (1861-1919) munkásságát kell kiemelni. Az õ sírkõüzemében nemcsak sírkövek készültek, mint szobrász sok szakrális emlékmûvet is faragott.
Alkotóként az õ neve látható a templomkert Fõ útra nézõ gyönyörûséges Szentháromság szobrán, de Jászberény, Jánoshida, Jászjákóhalma, Alattyán, Jászfényszaru is büszkélkedhet alkotásaival. A XX. század elsõ évtizedeibõl Horvát Sándor, Czeglédi Sándor szolnoki sírkõüzemében készült fehér, fekete márvány síremlékei az uralkodóak a temetõben. Ekkor már egyre általánosabbá válik a mûkõ és márvány használata. E sírkövek gazdag formai változatokban, a díszítmények túlburjánzásával jelennek meg. A XX. század második felére a temetõi összkép alaposan megváltozott. Egyre jobban uralkodik a beton, korunk építõanyaga. A régi míves síremlékek, a szépen hantolt sírok eltûnõben vannak, sokasodnak a betonkeretes, betonnal fedett hantok, a mûkõbõl készült márványtáblás síremlékek. Az utóbbi 1-2 évtizedben már megfigyelhetõ, hogy a megrendelõ egyéni igényét jobban tekintetbe vevõ, síremlékek kerülnek felállításra. Törõcsik Béla és Serfõzõ Béla helyi sírkõüzemében készülnek ezek.
A temetõ összképéhez szervesen illeszkednek azon építmények, melyek a temetõi
szolgáltatás részei. Ilyen a csõszház, a harangláb, a ravatalozó. A régi csõszház a XIX. század végén épült. Kecskés György és Kis Erzsébet építtette a saját költségein.


A Harangláb


A ravatalozó


A csõszház a Szomorú Jézus faszobrával
A csõszház 2010-ben lebontásra került

A mindenkori temetõcsõsz – aki egyben sírásó is volt – lakhelyeként szolgált. Sallai Ferenc temetõõr még itt lakott a családjával. Az egykori haranglábat ugyancsak a már említett Kecskés György és neje állíttatták egy kisharanggal. E faszerkezetû harangláb helyett új vasszerkezetû haranglábat épített az Egyház, a bejárathoz valamivel közelebb, az 1950-es évek végén. A régi haranglábhoz egy másik 83-kg-os harangot Bajzát K. János és Kobela Julianna csináltatott 1883-
ban. Az elsõ világháborúban elveszett régebbi kisharang helyett késõbb egy 55 kg-ost készíttetett Gondos Sándor és neje Nagy P. Mária. Ma már csak ez az egy harang kíséri hangjával az utolsó útjukra az elhunytakat. A 83 kg-os harangot 2008 tavaszán ellopták. Reméljük, még elõkerülhet, vagy pótolható lesz.
Említve volt, hogy korábban a lakóháznál ravatalozták fel az elhaltakat. Ez 1962-ig volt így. Országos rendelet, majd ennek nyomán községi rendelet szüntette meg ezt az egészségtelen gyakorlatot. A ravatalozót 1963-ban építette az Egyház. A Községi Tanács 1978-82 között bõvítette, járdát épített hozzá, a vizet bevezette és a szükséges felszerelésekkel ellátta. A Szolnok Megyei Temetkezési Vállalat 1953-ban létesített lerakatot községünkben Visszentin Károly asztalos lakásán.
1979-ben a vállalat üzletet nyitott a Fõ úton a buszváró épülete helyén. A helyi megbízottja a vállalatnak Visszentin Károlyné volt hosszú évekig. 1996-ban az üzlet a Fõ út 55. szám alá, a Vasmûszaki bolt volt épületébe került, ahol Galambosiné Juhász Melinda vezette az üzletet, mint vállalkozó, aki a temetkezési szolgáltatást biztosította. A temetõ üzemeltetését a IUSTA Temetkezési Szolgáltató (Jászberény) látja el 2010. április 1-tõl.
A temetõ gondozottsága az utóbbi évtizedekben mindig probléma volt. A Községi
Önkormányzat és az Egyház az eddigi szabályozatlanságot a temetõ fenntartásával kapcsolatban tisztázta a közelmúltban. Így szabadult fel a temetõnek az a része, ahol temetkezés már egy évszázada nem történt. Innen kerülhetett át a Védett Sírkertbe a legtöbb még megmaradt sírkõ. E régi sírjelek bemutatása a következõ fejezet tárgya, amely kiegészül a családfakutatás anyagával is.

NAVIGÁCIÓ: Bevezetõ | II. A Védett Sírkert | Képtár
http://www.jaszalsoszentgyorgy.com