 |
 |
 |
 |
Véletlen képek a Galériából
Utoljára feltöltött kép:
Utoljára létrehozott albumok:
|
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
Online felhasználók
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 1,375
Legújabb tag: undisclosed
|
|
|
|
|
|
 |
 |
 |
 |
Figyelem
A honlap CSAK akkor lesz teljesértékű, ha bejelentkezel !
Ha még nem regisztráltál kattints IDE !
(Bejelentkezés után ez a panel eltünik!) |
 |
 |
 |
 |
|
|
|
|
Megosztás a Facebookon1920. június 4. A magyar nemzet gyásznapja
 „Ezerévi együttlét után válnunk kell, de nem örökre. E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsõségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük. És amikor õket a búcsúnál még egyszer szívünkhöz szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erõszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.”
1920. június 4. a trianoni békeszerzõdés aláírása, melyrõl így írt a korabeli sajtó: "A budapesti templomokban ma délelõtt megkondultak a harangok, a gyártelepek megszólaltatták szirénáikat és a borongós õszies levegõben tovahömpölygõ szomorú hanghullámok a nemzeti összeomlás fájdalmas gyászát jelentették... Ma tehát elszakították tõlünk a ragyogó magyar városokat - a kincses Kolozsvárt, a Székelyföldet, a Rákócziak Kassáját, a koronázó Pozsonyt, az iparkodó Temesvárt, a vértanúk városát , Aradot és a többit mind, felnevelt, kedves gyermekeinket, a drága, szép magyar centrumokat. Ma hazátlanná tettek véreink közül sok millió hû és becsületes embert… A város és az ország némán, méltóságteljesen, de komor daccal tüntetett az erõszakos béke ellen. Egész Budapest a gyászünnep hatása alatt állott." Miközben peregnek a sorok a szemem elõtt, halk zene szól. A korán, vagy épp késõn érkezõ tavaszi reggel napsugarai végigfutnak a falakon, a buszok oldalán. Ha nem tudunk, vagy nem akarunk tovább látni a házaknál, a kirakatoknál, észre sem vesszük mennyit nyertünk, vagy épp veszítettünk mind a tavaszból, mind a boldogságból. De ami a legfontosabb, a hazánkból és a szeretet erejébõl. Hogy mikor? Mikor buktunk ekkorát? Egyetlen nyári napon. Gyermekkoromban mindent megadtam volna ezért az országért. Persze, akkor még nem tudtam mit jelent ez a különösen erõs kötõdés. Egyszerûen szerettem ide jönni. Talán 20 km-re laktunk a határtól. Sokan voltak olyanok, mint mi. Magyarul beszéltek, magyarok voltak. Akkor még nem jutott eszembe feltenni ezt a kérdést, „Hogyan kerülnek ide azok az emberek, akik más nyelven értekeznek? Olyan nyelven, amit nekem is és a többieknek is meg kell tanulnunk. De a mi nyelvünket senki nem tanítja… Hogyan kerülnek ide?” Ma már tudom, mi voltunk rossz helyen… A két ország közötti határon mindig órákig kellett várakozni. Hol az egyik, hol a másik nemzet szolgálatában álló közalkalmazottak függesztették fel a munkát, számunkra végeláthatatlan, számukra röpke idõre. Nem szerettem az egyenruhás, mosolytalan arcú alakokat. Ahogy tüzetesen átvizsgálták az autókat, benéztek az ablakokon és az útlevelekbõl hangosan, tört magyarsággal olvasták fel a neveket. Tudtam, amint a saját nevemet hallom, jelentkeznem kell és elõre kell hajolnom, hogy a vámos – alkalmanként katona – alaposan meg tudja nézni az arcomat. Egy pillantás az igazolványképre, egy pillantás rám. Sokan voltunk. Mindannyian „haza” szerettünk volna menni. Tudtuk, hogy nem maradhatunk örökké, de nekünk már az a kis idõ is megérte. Két teljesen más világ. Egy gyönyörû országrész, egy csendes kis várossal, szemben egy apró országgal, mely mégis hangosabb és fényesebb bárminél. Legtöbbször este érkeztünk meg. Rendszerint már a határon elaludtam, de Anyáék tudták, ahogy felsejlenek a város elsõ fényei, ébrednem kell. Leginkább az Andrássy útra emlékszem. Az arcomat egészen hozzá nyomtam az ablakhoz és éreztem a sebesen végigfutó fény minden apró rezdülését. Mozgólépcsõk, metró, Julius Meinl, hatalmas bevásárlóközpontok. Csupa olyan dolog, ami abban a másik országban nincsen. Mindenki egy nyelven beszélt, az én nyelvemen… Nem maradtam, nem maradhattam sokáig. Búcsúztam a fényektõl, a közös nyelven beszélõ emberektõl, az eluralkodó összetartozástól és visszatértem oda, ahol ugyan jól éreztem magam, hiszen ott születtem, gyermekkorom nagy részét ott töltöttem, de mégsem volt az enyém, a miénk. Mindig másoké volt. Azoké, akik úgy tettek, mintha befogadtak volna mindannyiunkat. Aztán egyszercsak fordult a kocka és már nem kellett megválnom a fényektõl. Az összetartozás érzése viszont elveszett. Magyarországon tanultam, magyarul, magyarokkal, de már nem tudtam biztosan, hogy ez ugyanaz az ország, ugyanaz a szellemiség, mint évekkel ezelõtt volt. Az emberek nem igazán tudták honnan jöttem, hogyan kerültem oda, majd ide. Hiába meséltem nekik a nyári napról, amikor városokat és falvakat osztottak fel és családokat szakítottak el gymástól. Alig akadt valaki, aki ismerte a történetet. Bármennyire igyekeztem bizonyítani, nem lettem magyar. Az õ szemükben nem. Helyette menekült, vagy bevándorló. Egy idegen országban születtem ismerõsként és egy ismerõs országban nõttem fel idegenként… Végre megértettem. Régebben azt hittem, kevesen vannak olyanok, mint mi. Kitaszítottak, elfeledettek. Majd rájöttem, nagyon is sokan vagyunk. Csupán egyetlen dolog szûnt meg létezni, a törõdés. A szerencsések, akiknek megmaradt a hazájuk, a családjuk, már nem emlékeznek arra a több millióra, akik ugyan mindenüket elvesztették, de mégis kaptak egy új esélyt. Számomra a magyarság azt jelenti, élni az eséllyel. Nem a jövõt kergetni, hanem a múlt tudatában megélni a jelent. Magyarnak lenni annyit tesz, soha fel nem adni, a legnagyobb bajban is kitartani, segítõ kezet nyújtani határon innen és túl.
|
|
|
Markosz - 2012.06.03 19:24:14
0 hozzászólás ~
894 megnyitás 
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Hozzászólások
Csak bejelentkezés után láthatod a hozzászólásokat!
|
|
|
|
|
|
|
