"Szeretném megtudni, merre van az Óperenciás-tenger. Hogyan alakult ki ez a mesekezdet nálunk?"
Több forrás is említi, hogy a Honfoglalás során a magyarok a Dunántúllal együtt megszállták az Alpokalját és az Alpok egy részét is. A magyar területek határa ekkor a Lajtától mintegy 150 kilométerrel észak-nyugatra, az Enns folyó vonalában húzódott.
A folyó nem csupán országhatár volt: kulturális válaszvonalat is képezett. Az Enns folyón túl más szokások, hagyományok éltek, más világ fogadta az oda utazókat. A nyugati határon kívül szolgáló magyar katonák gyakran meséltek ezekrõl a szokatlan tapasztalataikról, melyeket "Ober Enns" azaz németül az Enns folyón túl szereztek.
Ez az "Ober Enns" kifejezés magyarosodott Óperenciára. "Túl az Óperencián" tehát az Enns folyótól nyugatra terjedt. Az Óperenciás-tenger nagy valószínûséggel a Földközi-tenger megfelelõje, hiszen az "Óperencián" jócskán túlhaladva a tengert is megpillanthatta az utazó.
Magyar ember sörrel nem koccint, tiltakozásul az 1849-es aradi kivégzések ellen. Egyes értelmezések szerint a tilalom 150 év után érvényét vesztette, van, aki ma is tartja, és van, aki nem hisz a mesékben.
Magyar ember sörrel nem koccint, így tiltakozva az 1849-es aradi kivégzések ellen, ami után az osztrákok ily módon ünnepeltek. Egyes értelmezések szerint a tilalom 150 év után érvényét vesztette.
A kor ismerõi szerint a legendára nincs írásos bizonyíték, az semmilyen történeti forrásban nem jelenik meg. Hermann Róbert történész szerint a szóbeszéd abból az idõszakból származhat, amikor Magyarországon megjelent a tömeges sörfogyasztás. "Elképzelhetõ, hogy a borkereskedõk találták ki, hogy hazafias színben tüntessék fel a bor fogyasztását szemben a sör fogyasztásával" - nyilatkozta a történész egy 1999-es, Tv2-nek adott interjújában.
Katona Tamás történész szerint a németek nem is igazán koccintottak sörrel, inkább az asztalhoz csapták korsójukat. "Ábrázolás is csak egy van az osztrákokról, ahogy a gyõzelemre koccintanak, de akkor is hosszú pezsgõspoharakkal. A kép egyébként nem is reális, hiszen valamennyi tábornok felfelé néz a fejük felett lebegõ sasra. A történet tehát mese, de az sem véletlen persze, hogy mirõl születnek legendák" - mondta Katona a Hajdú-Bihari Naplónak nyilatkozva 2000-ben.
Az emlékezés még ma is tart, bár a Marketing Centrum közvélemény-kutató júniusi felmérése szerint a sörivók 45 százaléka már nem törõdik a koccintási tilalommal. A hagyományhoz leginkább az idõsebbek tartják magukat: a 60 év feletti sörivóknak csupán 28, a 18-29 éveseknek viszont 61 százaléka szokott sörrel koccintani.
A magyarok koccintottak az ismert italokkal (kumisz, bor, pálinka). Mire a sörital is eljutott a magyarokhoz elfelejtõdött a koccintás oka: a söröskupákkal a Szabadságharc elõtt sem koccintottak.
Talán ma már nem is igazán fontos, hogy hogyan és mikor alakult ki a sörrel nem koccintás. Ez mára egy szimbólummá vált, azon emberek elõtti tisztelgésnek a szimbólumává, akik a 1848-49-es szabadságharc alatt az életüket áldozták a szabadságért.
A 150 év utáni elavulás honnan jött? Fogalmam sincs. Talán egy reklámfogás az egyik sörgyártól...
A koccintás
Amikor a természetfeletti (közvetlenül nem érzékelhetõ) erõk képzete kialakult az emberekben, megszületett az ember szellemi- és életmûködését irányító láthatatlan erõ, a szellem, a lélek fogalma is. Eredetileg a lelket is anyagi természetûnek vélték: a lélegzettel, a vérrel, az árnyékkal, tükörképpel azonosították. Szellem minden élõlényben és tárgyban lakozhatott, és jó- vagy rosszindulattal viselkedtek az emberrel.
A jó és rossz szellemekkel kapcsolatos hiedelmek beépültek az emberek mindennapi viselkedésébe. Így fentmaradt a rossz szellemek eltávolítására törekvés: ásításnál, köhögésnél kezünk a szánk elé tesszük (hogy a rossz be ne hatoljon); tüsszentõnek egészségére kívánjuk (a rossz szellem távozzon, ne a jó); az ivás elõtti felkiáltással, koccintással a száj kinyitásakor az ártó szellem elriasztása a cél.
A legelterjedtebb magyarázat a középkorra teszi a szokás kialakulását. A felek egymás egészségére ittak, és azért koccintottak, hogy ezt meg is õrizzék. Merthogy akkoriban felettébb elterjedt volt a kevéssé szimpatikus embertársak megmérgezése, és az italba csempészett méreg remek ötlet volt. A bor volt az ideális közvetítõ eszköz, mert amúgy is üledékes volt, nem tûnt fel, ha került bele némi extra tartalom is. A szokás szerint a házigazda áttöltött egy keveset a saját poharába/kupájába, és meghúzta. Ha nem fordult le a székrõl, mehetett tovább a buli, ha meghalt, akkor több lehetõséget kínált a folytatás. Csakhogy voltak merész vendégek, akik nem tartottak igényt a próbára, és amikor a vendéglátó a poharát nyújtotta, hogy öntsön bele egy kortyot a másik, csak hozzáütötte a vendég a maga ivóedényét, jelezve, hogy nem tart igényt a szolgáltatásra. Így vált a koccintás a bizalom és a becsület jelévé.
A magyar néprajzban nincs nyoma a mérgezõs sztorinak, a koccintás inkább valamiféle jogi aktus, szertartás volt, egy megállapodás szentesítése, például egy adásvételi ügyletre áldomást ittak ("Erre iszunk!", azaz koccintottak, és jól berúgtak. Az ünnepélyesség nagyrészt már lekopott az aktusról, a folytatás viszont évszázadok alatt sem kopott ki.
Egy olyan topikot szeretnék indítani, ahova leírhatunk szokásokat, hagyományokat, legendákat, tévhiteket. Legyen az akár helyi, vagy nem helyi vonatkozású.
Honlapunkon sütiket (cookie) használunk a felhasználói élmény fokozása érdekében. Amennyiben szeretnél vele megismerkedni, ITT bővebb információt találsz róla.
, azaz koccintottak, és jól berúgtak. Az ünnepélyesség nagyrészt már lekopott az aktusról, a folytatás viszont évszázadok alatt sem kopott ki.
